Az utolsó napunk (1)

-- Elisabeth --

-- 2099. december 31. (California) --

" Az új otthonunk felé tartva jelentkezek, az űrből. Ami azt jelenti, hogy az utolsó űrrepülő is elhagyta a felszálló pályát. Akik a Földön maradtak hivatalosan is az utolsó napjukat töltik. Tűzvészek és szélviharok pusztítják szeretett világunkat és már nem tehetünk ellene semmit. A meteor eső sem szűnik meg, de a kérdés még mindig előttünk van... Tudtuk mi, hogy ez lesz a végzetünk? Sajn..."- fejezné be mondatát az akadozó híradóban beszélő nő, de Ross kikapcsolja a TV-t. Kérdőn meredek rá, mire csak leül mellém és meredten maga elé néz. Meg akarok szólalni, de nem hagyja.

- Ne merészeld azt mondani, hogy minden rendbe fog jönni! - mondja halkan, mire megfogom a kezét és kicsit megszorítom. Rám emeli a tekintetét, majd feláll és engem is felhúz. Az ablakhoz vezet és felhúzza a redőnyt, vagyis azt ami megmaradt belőle.

- Nem akarok mindent elveszíteni - hajtom le a fejem, hogy ne lássa az arcomon végigfolyó könnycseppet. Erősen magához szorít, én pedig fejemet a nyakába fúrom. - Hányan maradhattunk? - kérdem nagy ölelkezésünk közepette.

- Alig pár százan világszerte. Csak a legbátrabbak maradtak és azok, akik már nem fértek fel a gépekre, na meg...
- Akik nem élték túl - mondom elhaló hangon.
- Talán egy napunk van még hátra... - suttogja a végét, mire tudatosul bennem, hogy tényleg vége van. Ross elválik tőlem, majd megfogja a kezem és kivezet a házból. Körbenézünk és mindenhol csak füstöt, vért, romokat és égből hulló hatalmas sziklákat láttunk. Valahogy nem így képzeli el az ember a huszadik szilveszterét.
- Mit akarsz tenni? - nézek rá kérdőn, ahogy Ő az eget kémleli.
- Azt akarom, hogy ez legyen a legjobb nap az életünkben - húz magához, majd mélyen szemembe néz. Egy halvány mosolyféle jelent meg az arcomon, mire az államnál fogva felemeli a fejem és megcsókol.