I can't forget about you (1) - Riker story

-- Riker --

(este) 

- Ugyan már szöszi, egy táncba még nem halt be senki - simít végig a mellkasomon egy fekete hajú, piros miniruhás bombázó a sok közül. Komolyan, ki sem látok a csajokból, egyszerűen csak letámadtak. 

- Emma! - hallok meg egy mély, nem túl józan férfi hangot, mire a rajtam ücsörgő csaj felpattan. - Te ráhajtottál a csajomra?! - emel fel a pólómnál fogva. 

- Egek haver! Téged meg mi a szarral etetnek? - kapálózok, de totál reménytelenül. 

- Most épp veled Aranyhaj! - röhög. Klassz eddig is szédültem kicsit a sok piától, de még ez is kötekedik. 

- Srácok, hagyjátok abba! - hallatszik egy lány hangja, mire a csávó a földre dob. Elindul a lány felé, aki csak karba tett kézzel áll előtte. Látszólag nem fél, még a szeme se rezzen. Gyönyörű kék szemeivel rá néz a srácra, mire az megtorpan.
- Fegyvertelenre ok nélkül nem ütök - mondja, mire a csaj lekapja pulcsiját és box állásba helyezkedik. A srác ezt látva nevet egy jót, én meg valami hirtelen erőtől vezérelve felpattanok, hogy leüssem, de az csak háttal megsuhintja fejem, mire elvesztem az egyensúlyom és beverem a fejem az asztal szélébe.

- reggel -

- Szerintem ma már fel se kell- hallom meg drága öcsém unott hangját.
- De igen - válaszolok rekettes hangon. - Hol vagyok? - ülök fel a fejemet fogva.
- Itthon. Amúgy emlékszel valamire? - kérdi mellém ülve.
- Csak egy gyönyörű álomra. Egy magas, csodás, fekete hajú tetovált lányra.
- Ramona - válaszolja, mire felkapom a fejem. - Az volt a csaj neve, aki hazacipelt. Hát.. Tesó, megint beletenyereltél. - röhög.
- Ahj, ne poénkodj, inkább segíts! Meg kell őt találnom, csak ő tudhatja mi történt velem.
- Beverted a fejed. Hülyébb már nem leszel, szóval nincs gáz - ingatja a fejét, mire csak olyan "van egy ajánlatom" fejjel nézek rá. - Hallgatlak - csillan fel a tekintete.
- Egy hónapig lelépek a házból, ha fel akarod hozni a csajodat - mondom, majd nyújtom felé a kezem.
- És egy hétig te takarítasz a szobámban - húz fel, majd vonakodva, de bólintok. Kezet rázunk, majd elindulunk arra, amerre este mehettem. Meg kell találnom azt a lányt, egyszerűen muszáj...

Az utolsó napunk (2)

...

- Gyere! - fogja meg a kezem, majd elhúz magával. A törmelékek hadán átmászva próbáltuk meg elérni a célunkat, amiről jelen pillanatban még fogalmam sincs, hogy hol is van. De Ross biztosan tudja, mert tudatosan halad előre. Ahogy egy nagyobb szakadék féléhez értünk, amit valószínűleg valami égből hullott valami vájt ki. Ross könnyűszerrel átugrotta, de én valamiért kegyetlen fáradt és béna vagyok, így nekem segítség kellett.
- Ugorj és elkaplak - mondja Ross, mire én kicsit vonakodva hátrálok. Aztán leesik a hatalmas tantusz, hogy alig pár óra múlva úgy is meghalunk, szóval nincs mit veszíteni. Még hátrább mentem, majd nekifutottam és ugrottam. Ross elkapta a kezemet, de még így is félig abban a hülye lyukban lógtam. Vettem egy mély levegőt, majd az égre néztem, ahonnan egy csepp valami az arcomon kötött ki. Először nem is foglalkoztam vele, de ahogy Ross magához húzott és rám nézett elkerekedtek a szemei. Az arcomhoz kaptam, ami forró lett és érintésemre fájt.
- Savas eső? - nyújtom ki a kezem még egy csepp után.
- Inkább menjünk, mielőtt még valami savas, maró cucc cseppen valamelyikőnkre - indulunk tovább. Átmentünk a régi szupermarketen, aminek már teteje se volt. Egy része romokban hevert a földön, egy másik részét pedig valamelyik nem régen erre haladt tornádó kaphatta le. Mintha a természet mindent lerombolna, amit az ember emelt. Egy-két ház még mondhatni, hogy épen áll, de a legtöbb már a saját romjaiban hever. Ahogy egyre közelebb értünk a helyhez, ahova Ross vinni akart, leesett, hogy tulajdonképpen mit is szeretne. A gimihez vitt, ahol az első nap találkoztunk. Ugyan maga az épület már szinte ott se volt, de mégis mindent felismertem benne. Egy könnycsepp végig folyt az arcomon, amit Ross gyorsan le is törölt. Az eső ugyan egyre nagyobb területen ért minket, de már nem zavart. Nem éreztük a fájdalmat, illetve nem is nagyon érdekelt minket. Csak haladtunk tovább. Átvergődtünk a romokon, miközben az ég egyre sötétedett felettünk. Ross-ra néztem, akinek arcáról lesült, hogy egy cseppet elszámolta magát. A kb egy nap, igazából egy-két órát takart. Egyszerre néztünk fel az égre, amin kisebb robbanásokat lehetett észrevenni, még így az eső közben is. Hol fény, hogy sötétség borította be a fejünk felett lévő teret. Ross megragadta a kezem és kihúzott a sportpálya maradványára. Értetlenül néztem rám, mire csak magához rántott.
- Itt beszélgettünk először. Ezen a helyen kezdődött minden és én csak azt szeretném...
- Hogy itt is érjen véget - fejezem be elcsukló hangon, mire bólint. Körülöttünk apró kő félék kezdtek hullani, amik még nem ártottak nekünk, csak egy csöppet a föld kisebb, szinte érezhetetlen rezgésein tűnt fel. Viszont az égen megpillantottunk egy nagyobb valamit, ami egyenesen felénk tartott. Hatalmas, lángoló és végzetes kinézetű volt. Ross nyaka köré kulcsoltam a kezeim, ő pedig a derekamat fogta.
- Szeretlek - mondjuk egyszerre, majd megcsókoljuk egymást, pont pár másodperccel azelőtt, hogy minden elsötétül körülöttünk...

Az utolsó napunk (1)

-- Elisabeth --

-- 2099. december 31. (California) --

" Az új otthonunk felé tartva jelentkezek, az űrből. Ami azt jelenti, hogy az utolsó űrrepülő is elhagyta a felszálló pályát. Akik a Földön maradtak hivatalosan is az utolsó napjukat töltik. Tűzvészek és szélviharok pusztítják szeretett világunkat és már nem tehetünk ellene semmit. A meteor eső sem szűnik meg, de a kérdés még mindig előttünk van... Tudtuk mi, hogy ez lesz a végzetünk? Sajn..."- fejezné be mondatát az akadozó híradóban beszélő nő, de Ross kikapcsolja a TV-t. Kérdőn meredek rá, mire csak leül mellém és meredten maga elé néz. Meg akarok szólalni, de nem hagyja.

- Ne merészeld azt mondani, hogy minden rendbe fog jönni! - mondja halkan, mire megfogom a kezét és kicsit megszorítom. Rám emeli a tekintetét, majd feláll és engem is felhúz. Az ablakhoz vezet és felhúzza a redőnyt, vagyis azt ami megmaradt belőle.

- Nem akarok mindent elveszíteni - hajtom le a fejem, hogy ne lássa az arcomon végigfolyó könnycseppet. Erősen magához szorít, én pedig fejemet a nyakába fúrom. - Hányan maradhattunk? - kérdem nagy ölelkezésünk közepette.

- Alig pár százan világszerte. Csak a legbátrabbak maradtak és azok, akik már nem fértek fel a gépekre, na meg...
- Akik nem élték túl - mondom elhaló hangon.
- Talán egy napunk van még hátra... - suttogja a végét, mire tudatosul bennem, hogy tényleg vége van. Ross elválik tőlem, majd megfogja a kezem és kivezet a házból. Körbenézünk és mindenhol csak füstöt, vért, romokat és égből hulló hatalmas sziklákat láttunk. Valahogy nem így képzeli el az ember a huszadik szilveszterét.
- Mit akarsz tenni? - nézek rá kérdőn, ahogy Ő az eget kémleli.
- Azt akarom, hogy ez legyen a legjobb nap az életünkben - húz magához, majd mélyen szemembe néz. Egy halvány mosolyféle jelent meg az arcomon, mire az államnál fogva felemeli a fejem és megcsókol.